Gyermekkorunk egyik legtitokzatosabb jelensége az állandóság érzete volt. Aki elfelejtette, próbálja felidézni, mert olyan fonál végét ragadja meg vele, amely a halhatatlan idea világgal köti össze. Ez az állapot akkor illanó és tudattalan volt. Amint a külvilághoz kötődő értelem ráfigyelt, a gondolatok a szavak elől rögtön visszahúzódott, mint becsukódó ajtó résén át a fény. Ezt a különös üde személeti módot bárki újra megragadhatja egy modern lélektani módszert segítségével. A kísérletezőnek érdemes minden erejét, tehetségét, becsvágyát összepontosítania erre a kísérletre, mert nem kevesebbről van itt szó, mint arról az életérzésről, amelyről a hermetikus hagyomány beszél. Az egészen nagy alkotóművészek, filozófusok, tudósok sajátja az a rendkívüli képesség, hogy apró mozzanatokból, töredék eseményekből, színfoltokból teljes, hatalmas életművet tudnak építeni. Ez a tehetség minden gyermekben megvan.  Minden kisgyerek benne él egész érzésvilágával, a képzelete teremtette világban. Titkos összefüggésekből bizarr cselekményt sző. A jelenségek felszíne mögött mágikus jelekre figyel. Láthatatlan meselényekkel folytat párbeszédet, játékpantomimjeiből kiderül, hogy tájak veszik körül, amelyeket rajta kívül senki sem lát, ő azonban teljes komolysággal repül, úszik, közlekedik kiterjedései között. Ez a szüntelen mese, műalkotás a gyermek teremtőképzeletének éppen olyan nélkülözhetetlen életműködése, mint testének a lélegzés. Az életjelenségeket vizionáriusként szemléli. Mágikus csodák, rejtélyes szimbólumok szólnak hozzá. Egy magasabb valóság elbűvölt bizonyosságában él. Hisz mindabban, amit a vak felnőttek körülötte lehetetlen, a valóságban nem létezőként lemosolyognak, az ő realitásukkal viszont nem tud közösséget vállalni. Azután előtte is bezárulnak meseország kapui, de milyen meghasonlott, gyökértelen emigráns addig, amíg át nem küzdi magát a ráció csapdáin. Ha ez sikerül, akkor ismét tudja, hogy a látható dolgok gyökere a láthatatlanban van, tehát ott a bezárult kapukon túl. Ebben a létformában nem él, csak tükröződik. Mert, ami múlandó, az nem igaz. Rájön, hogy ideje újra megtanulnia együttrezegni, együttlélegezni a lét titkos, derűs állandóságával úgy, ahogy a benne élő örök gyermek része ennek a boldog változatlanságnak.

 

Szepes Mária- Anygalok éneke