A változásról 
A változás paradoxona, hogy mindaddig nem változhatunk meg, míg a helyzetet, abban magunkat el nem fogadjuk. Csakhogy ez nem is olyan egyszerű. Főleg, ha csak annyit tudunk, hogy változni, változtatni kell. 
Mi az, amit érdemes végig gondolnunk ezzel kapcsolatosan?
Pl, hogy a változás nem azt jelenti, hogy minden eddigi helyzetet, viselkedési formát stb. érvényteleníteni kellene. Amire viszont nincs szükség a jövőben, nem akarjuk megtartani, azt olyannal helyettesítsük, ami jobb minőségében, és magasabb célokat képvisel, előrevisz. 
Énünk lényege is maradhat, nem kell az eddig kialakított pozitív megnyilvánulásainktól megválni.

https://www.youtube.com/watch?v=yzIRfhQQJLkhttps://www.youtube.com/watch?v=yzIRfhQQJLk

„Ha Isten meghallgat, úgy segít rajtad, hogy odaküld hozzád egy olyan embert, akinek még nincs kőből a szíve. Aki meghallgat, megvigasztal, meggyógyít. Aki nem abból indul ki, hogy nekem jó, mi a fenét jajgat ez? Hanem letörli a verejtéket a homlokodról. Kimondja azt az egyetlen szót, amit jól tudsz te is, de önmagadnak nem mondhatod, mert azt várod, hogy a másik mondja ki. Anélkül hatástalan. Mert csak a szeretet gyógyít.”
(Müller Péter)

Ezekben a napokban az elhunyt szeretteinkről emlékezünk. Gyertyát gyújtunk, s krizantémot veszünk, ami a gondtalan hosszú életet jelképezi. Eredetileg a megrekedt lelkek hazavezetéséről, a fénybe kíséréséről szólt. Sokan belemerülnek fájdalmukba ilyenkor, elfelejtve az eredeti célt. Ami fogva tarthatja a lelkeket, az itt maradtak bánata, szomorúsága. Ha jól belegondolunk, azt mondjuk: szegény xy, milyen kár, hogy nincs már velünk. De tulajdonképpen a szegény énről van szó.

 

Terápiáim során többen megkérdezik, hogy mi a sors, mi az, ami eleve elrendeltetett az életben, mi az, amit befolyásolni tudnak, illetve hogy értelmezhető a karma.
A karmáról, értelmezéséről már többször írtam én is. Nagyon röviden sors, életfeladat, az összes előző élet pozitív, negatív tapasztalatait hozva énünk fejlesztése, javítása, jobbítása. Vagyis a lélekfejlődés. Az eleve elrendelés tehát az érzések megtapasztalására vonatkozik. Igaz ugyan, hogy ehhez kiválasztjuk a lélekcsoportokat, de a felismerés nem egyoldalú, nem csak rajtunk múlik.

Elengedek mindent

Mostanában egyre többet olvashatunk arról, hogy szabaduljunk meg a régi, minket nem szolgáló reakcióinktól, visszahúzó energiáktól, manipuláló, negatív emberektől, és a félelmektől.

Persze ez a tudatos szinten történik, vagyis arról még nem tudunk, mi minden van még a tudatalattinkban. De itt most elsősorban az elhatározásról van szó.

Sokan mondják, hogy igen, érzik, hogy valami nem stimmel, és valamin változtatni kellene, sőt, sokan tudják is mi az, amitől szívesen megválnának, de nem tudják a hogyant.

Munkám során,- főleg az önismereti tanfolyam kapcsán- többen megkérdezik, hogy nem önzőség, ha magamra gondolok, ha ezután én leszek a fontos? Mit szól a környezetem, a családom? Szabad magammal foglalkozni? Én is lehetek fontos? 
Főleg akkor merülnek fel ezek a kérdések, amikor valaki megszokta, hogy évtizedeken keresztül a hátulsó helyet foglalta el mind a tágabb, mind a szűkebb környezetében. Akkor valóban furcsa lehet, pedig legbelül mindenki érzi, hogy joga van a sorrendben előrébb menni, kiállni önmagáért, sőt szárnyalni is.

A lélekfejlődés fontossága
Nemcsak a Pünkösd miatt aktuális ez a téma most, hiszen már régóta arról van szó, hogy a Föld felemelkedéséhez, a rezgésszámának emeléséhez, mindenkinek egyénileg kell megtenni a lélekfejlődést. 
Ez amúgy is személyes dolog, mert ez maga a karmikus feladat. Hiszen azért születtünk le a Földre, hogy a lelkünket fejlesszük. Azért születtünk, hogy tapasztaljunk, mégpedig a szeretet által. A szeretet azonban sokszínű, így ez a tapasztalás lehet negatív is.

 

A másikban rejlő, valódi csodaországot képtelen vagy észrevenni mindaddig, amíg fel nem fedezted a sajátodat. Egy bizonyos korban ez a folyamat magától is beindul, akár akarod, akár nem. És megváltoztat. A világ sokféle megtapasztalása összetöri és egyben megnyitja a szívedet.

(Marianne Williamson: A csodák kora)